kép: Kossuth Lajos Cegléden
Önmagában is szokatlan, hogy egy tornácos parasztház tisztaszobájának mennyezetén Kossuth, Petőfi, Bem és Damjanich portréja tekint le a családra. Még figyelemreméltóbb, hogy ez a ház Tökölön, egy horvát család birtokában van, a család egyik tagja rendelte és leánya őrzi ma is ezeket a festményeket. Alig 30 km-re Pesttől, Tököl egyik csendes negyedében, a Mester utcában áll a nevezetes tornácos parasztház. A hivalkodó új épületek környezetében megnyugszik a szem a nemesen egyszerű architektúra láttán. Azt viszont már Tökölön is csak kevesen tudják, hogy milyen kincseket rejteget a szép hajlék.
Ma e háznak egyetlen lakója Csepelszigeti Mária nyugdíjas, a budapesti szerbhorvát gimnázium kollégiumának volt igazgatója. Tőle kérdem: Egy horvát család, miért éppen a magyar történelem hőseit festette lakásának falára? Válaszában a jelenkor számára már csak a történelem lapjairól ismert “hungarus tudatot” vélem felismerni: “Miért? Hát a magyarok sorsa, nem a mi sorsunk is? Mint fához az ága, mi is ehhez az országhoz tartozunk…”
Bár hatásos lenne azt írni, hogy az említett képek még a múlt század elnyomatásának éveiben kerültek oda, de nem így van. A festményeket a jelenlegi tulajdonos édesapja Zorinácz József (1897-1963) rendelte meg 1931-ben. A művész, Csákvári István Csepelen élt. Zorinácz József ott látta őt dolgozni feltehetően valamelyik középületen, vagy jómódú polgár lakás díszítése közben.
Csákvári 6 hónapig dolgozott náluk, s csak a mennyezet portréi és girlandjai 6 hétig készültek. A művész létrán állva festett, a kontúrokat vasalószénnel rajzolta. Annak idején a munkálatok és a festékek két tehén árába kerültek. A képek sajnos nem freskók, a művész száraz vakolatra dolgozott. A “secco” viszont hamarabb pusztul, ami ez esetben is már látszik.
A 48-as portrék a mennyezet négy sarkában átlósan találhatók. Az utca felől Kossuth és Petőfi, a másik két szögletében Bem és Damjanich portréja látható. A történelmi személyek jellegzetes arcvonásai azonnal felismerhetők, ami arról tanúskodik, hogy a mester képzett művész volt. Legkevésbé talán Petőfi sikerült. A képeket díszes virág-girlandok kötik össze. A kompozíció négy oldalának középen pedig a magyar korona látható bársonypárnán, címer nélkül. A mennyezet közepét csak körkörös virágdíszek övezik, annak közepén régebben parasztlámpa, ma üvegcsillár függ.
Egy időben a szoba oldalfalait is a művész festett rózsái díszítették. Azokat később átfestették, jelenleg tapéta borítja. A mennyezet képeit azonban kegyelettel őrzik.
Ám nem csupán a belső szobát borították seccók. Talán még impozánsabb lehetett a tornác, amely az utcáról is jól látható volt. Ugyanis Csákvári a megrendelés szerint a tornác közepén kb. 200×150 cm-es nagyságban az aradi vértanúk portréját is megfestette. A képen két sorban egymás mögött, minden portré egyedileg felismerhető volt. Ettől balra hasonló méretben jelenítette meg II. Rákóczi Ferencet katonái körében egy tábortűz mellett, miközben Cinka Panna hegedűjátékával szórakoztatta őket. A tornác harmadik falfestménye egy vidám szüreti felvonulást ábrázoló zsánerkép volt, illetve a negyediken egy tanyai udvart festett meg. Igaz, hogy a tornác képeit a háborús események, meg az időjárás is megviselték, de a család leginkább az Ávóskorszakban őket ért zaklatások okán látta jobbnak azokat lemeszelni.
A visszaemlékezésekből arra lehet következtetni, hogy Zorinácz József – aki 1933-ban Csepelszigetire magyarosította nevét – nem véletlenül rendelte meg a festményeket. Azzal együtt, hogy a család ragaszkodott ráchorvát nyelvéhez, a 48-as hősökben a maguk szabadságeszméinek szimbólumait látta. Bizonyos, hogy belső indíttatást érzett, hogy ő és a családja ebben a légkörben éljen.
Csepelszigeti József a két háború között tagja volt a tököli férfi dalárdának is, amely az egykori Víg-Milkovics Gábor kocsmájában tartotta szerda esténként próbáit. Vezetője Milkovics Mihály (a közismert Mijó bácsi) volt, akinek híres tamburazenekara muzsikálta ki a bálokat, valamint Tököl, Lórév, Ercsi, Ráckeve horvát és szerb lakodalmait, de a magyar és horvát dalokat éneklő dalárdát is kísérte. A dalárdának akkoriban nem voltak színpadi lehetőségei. Ők énekelték a templomi passiót, miséket, névnapokat köszöntöttek és az iskolai ünnepségekre is meghívták őket. Az akkori dalárda minden évben, a köztiszteletben álló Csepelszigeti Józsefet is megköszöntötte névnapján a családi ház udvarán.
A képek jóvoltából Csepelszigetiék háza a két háború között egyféle kegyeleti hellyé vált. Március 15-én, október 6-án az iskola itt is tartott ünnepségeket, majd a tanulóknak a képek alapján elmagyarázták az eseményeket. Ilyen alkalomkor általában a Dalárda is fellépett és az alábbi balladát énekelte:
Ének az aradi vértanúk emlékére
Jaj de búsan süt az őszi nap sugára,
Az aradi vártömlöcnek ablakára.
Szánja a tizenhárom hős magyar vitézt,
Ki a tömlöc fenekén a halálra kész.
Elítélték sorba mind a tizenhármat.
Szőttek, fontak a nyakukra ezer vádat.
Elnevezték “felségsértő pártütőknek”,
Mert a magyar szabadságért harcba keltek.
Uramfia az ítélet akasztófa!
Mintha gyáva útonállók lettek volna,
Mintha méltók sem volnának egy lövésre,
Katonákhoz, férfiakhoz illő végre.
Nyílik már a börtönajtó vasas zára,
Jertek, jertek hős magyarok a halálra!
Búcsúzzatok el egymástól mindörökre
Úgy menjetek, úgy szálljatok jobb életre!
Ki is jöttek vérző szívvel valahányan,
Elbúcsúztak egy-két szóval katonásan:
Gyerünk pajtás az Istenhez fel az égbe,
Hadd fordítsa szemeit a magyar népre!
Ó mily boldog, kit elsőnek nevezének,
Ki a halált legelsőnek ölelé meg!
Jaj, de bezzeg kit végsőnek hagytak hátra,
Hogy bajtársi szenvedésit végig lássa!
Damjanichot hagyták hátra vértanúnak,
Mert ő mindig elől állott a csatának.
Kegyetlenül haragszik rá minden német,
Számtalanszor verte végig őkelméket.
Ott állt köztük mankójára támaszkodva,
Mint egy dűlőfélben lévő templom tornya,
Mint egy tigris, mely vas közé vagyon zárva,
Ingerkedő gyermeksereg játékára.
Dörgő villám!- ezek hát az én bíráim,”
Kiket törtek össze az én katonáim?
Mondhatom, hogy derék hősök, szép vitézek!
Nincs kedvem az élethez, ha rájuk nézek.
És körülnéz olyan hősen, olyan bátran,
Mintha honvédek közt volna a csatában.
Bajtársai sorban lógnak már előtte,
Ő is magyar, ő is megyen már előre.
És megáll az akasztófa közelében,
Megöleli, megcsókolja keservében:
Isten veled szabadságom – akasztófa!
Rajtad halok meg hazámért nem hiába.
Sürög-forog már a hóhér kötéllel,
Számolni egy hős magyarnak életével.
Damjanich még azt kiáltja nyugalmában:
Vigyázz hóhér, fel ne kuszáld a szakállam!
Mintha amit szenved nem is halál lenne,
Mintha nem is sírba, hanem bálba menne.
Az osztrákok buta képpel bámulának
Hogy bátran mond: jóéjszakát a világnak.
Aradi vár, Aradi vár, halál völgye,
Tizenhárom hős magyarnak temetője.
Viruljanak környékeden sírvirágok,
S felejthetetlen legyen az ő haláluk.
Az aradi vártömlöcnek ablakára.
Szánja a tizenhárom hős magyar vitézt,
Ki a tömlöc fenekén a halálra kész.
Elítélték sorba mind a tizenhármat.
Szőttek, fontak a nyakukra ezer vádat.
Elnevezték “felségsértő pártütőknek”,
Mert a magyar szabadságért harcba keltek.
Uramfia az ítélet akasztófa!
Mintha gyáva útonállók lettek volna,
Mintha méltók sem volnának egy lövésre,
Katonákhoz, férfiakhoz illő végre.
Nyílik már a börtönajtó vasas zára,
Jertek, jertek hős magyarok a halálra!
Búcsúzzatok el egymástól mindörökre
Úgy menjetek, úgy szálljatok jobb életre!
Ki is jöttek vérző szívvel valahányan,
Elbúcsúztak egy-két szóval katonásan:
Gyerünk pajtás az Istenhez fel az égbe,
Hadd fordítsa szemeit a magyar népre!
Ó mily boldog, kit elsőnek nevezének,
Ki a halált legelsőnek ölelé meg!
Jaj, de bezzeg kit végsőnek hagytak hátra,
Hogy bajtársi szenvedésit végig lássa!
Damjanichot hagyták hátra vértanúnak,
Mert ő mindig elől állott a csatának.
Kegyetlenül haragszik rá minden német,
Számtalanszor verte végig őkelméket.
Ott állt köztük mankójára támaszkodva,
Mint egy dűlőfélben lévő templom tornya,
Mint egy tigris, mely vas közé vagyon zárva,
Ingerkedő gyermeksereg játékára.
Dörgő villám!- ezek hát az én bíráim,”
Kiket törtek össze az én katonáim?
Mondhatom, hogy derék hősök, szép vitézek!
Nincs kedvem az élethez, ha rájuk nézek.
És körülnéz olyan hősen, olyan bátran,
Mintha honvédek közt volna a csatában.
Bajtársai sorban lógnak már előtte,
Ő is magyar, ő is megyen már előre.
És megáll az akasztófa közelében,
Megöleli, megcsókolja keservében:
Isten veled szabadságom – akasztófa!
Rajtad halok meg hazámért nem hiába.
Sürög-forog már a hóhér kötéllel,
Számolni egy hős magyarnak életével.
Damjanich még azt kiáltja nyugalmában:
Vigyázz hóhér, fel ne kuszáld a szakállam!
Mintha amit szenved nem is halál lenne,
Mintha nem is sírba, hanem bálba menne.
Az osztrákok buta képpel bámulának
Hogy bátran mond: jóéjszakát a világnak.
Aradi vár, Aradi vár, halál völgye,
Tizenhárom hős magyarnak temetője.
Viruljanak környékeden sírvirágok,
S felejthetetlen legyen az ő haláluk.
A ballada önmagában is figyelmet érdemel. Forrai Ibolya a Néprajzi Múzeum kutatója szerint szerzője Lévay József miskolci tanár lehet, aki maga is 48-as volt. A balladának, nótának, dalnak is mondott szövegnek több variációja került elő. Az eredetit Ujváry Zoltán és Sándor József néprajzkutatók is az ő nevéhez kötik. Lehetséges azonban, hogy ő is már csak hozzászerkesztett. A dal keletkezésének ideje a múlt század 60-as éveire tehető.
Az itt közölt variációt a két háború között Tökölön nemcsak a dalárda tagjai tudták, hanem kézírással mások is terjesztették. Még 1999-ben is, amikor Csepelszigeti Mária már csak az első négy versszakra emlékezett, a szomszédban az ugyancsak 70 év feletti Kremó Béla (aki ugyan nem volt dalárdista) készséggel egészítette ki mind a 14 versszakát. Dallama magyar műdalformára készült, lehetséges, hogy szerzője ennek is Lévay volt. Mareljin János, aki az 1960-1970-es években tagja volt a tököli horvát férfikórusnak, erre így emlékezett: A horvát kórus, amelynek a Dalárda volt az elődje, a háború után már nem tanulta meg újra. Idősebb tagjai azonban, mint Tomin Márton és mások, baráti összejöveteleken még az 1980-as években is énekelték ezt a “szomorú dalt”.
A ballada központi alakja a szerb nemzetiségű Damjanich János. A tököliek a 13 vértanú közül – nem véletlenül – eszmeileg őt érezhették magukhoz legközelebb. A magyar és a magyarokkal együtt élő délszláv népek sorsközösségének szimbólumát látták benne.
A II. világháború alatt Tököl gyakori célpontja volt a bombázásoknak. Csepelszigetiék háza is több helyen megrepedezett. A harcok után a lakásba szovjet kommandó telepedett be. De hogy a világ nemcsak fekete-fehér … a visszaemlékezésben fennmaradt, hogy az ott lakó orosz tiszt nagyra értékelve a festményeket, megtiltotta, hogy a szobában dohányozzanak.
Talán itt lehetne ennek a szép “nemzetiségi” történetnek a vége, ám nem lenne teljes, ha a család sorsáról nem esne bővebben is néhány szó.
A török uralom után nagyobb számú katolikus rác (ráchorvát) telepszik meg Tökölön. Utódaik ma is beszélik a nyelvet és az iskolában is tanulnak horvátul. Többségük földműveléssel foglalkozott. Köztük a Zorinácz és a család másik ága, a Rozgics is. A tököli “rácok” – köztük a tehetséges Zorinácz József, későbben Csepelszigeti – mindig magyar érzelműnek tartották magukat. Ugyanakkor anyanyelvükhöz ragaszkodtak. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk: – számukra a kettős kultúra megélése természetes volt.
A II. világháború után a koalíciós kormány szorgalmazta a nemzetiségi iskolák újjászervezését. Mivel tudták, hogy az új diplomás Csepelszigeti Mária beszéli a nyelvet, 1946-ban Magyarsarlósra, egy kis baranyai faluba helyezték horvát tanítónak. A titói-fordulat után azonban Rákosi emberei egyre gyanakvóbb szemmel nézték a délszláv pedagógusok tevékenységét. 1952-ben számos más délszláv tanítóval, tanárral együtt letartóztatták. Miatta a családját is zaklatták. A közalkalmazott apját elbocsátották, nyugdíját megvonták. Testvérbátyja élete végéig viselte a ávósok brutalitásának következményeit. Hiába hivatkozott a család a nemzethez való hűségére és bizonyítékul a 48-as relikviákra…! Csepelszigeti Máriát “államellenes szervezkedés” vádjával 3 évi börtönre ítélték, és csak a politikai légkör enyhülésével szabadult 1954-ben.
Miután ártatlanságát elismerték és rehabilitálták, Budapesten a Szerbhorvát Gimnázium Kollégiumának lett az igazgatója. Innét vonult nyugdíjba 1990-ben. A szülői ház szelleme az intézetbe is elkísérte. Nem kis része volt abban, hogy ezt a kollégiumot Damjanich János 48-as vértanú tábornokról nevezték el. Sőt, a kollégiumban rendezett hagyományos emlékünnepségekre a Damjanichról szóló ballada első 4 versszakát is megtanította. Ma visszavonultan, szerényen él emlékeivel.
Csákvári Istvánról, a festőművészről annyit lehet tudni, hogy a háború alatt csaknem teljes nyomorban élt Csepelen. 1945-ben szovjet katonák lőtték le. Kémnek gondolták, mivel a tököli repülőtér közelében rajzolgatott a mappájába…
Dr. Eperjessy Ernő
